Amikor először megkaptam, egy baráti vacsorán, hogy vidéki felkapaszkodott vagyok, persze vérig sértődtem... Hogy én? Aki a legjobb iskolákba jártam? A dühöm annyira elvakított, hogy megköszöntem a vacsorát, felálltam és távoztam. Aztán soha többet nem találkoztam a született "kékvérűekkel".

Hónapokkal később, mikor elszállt a düh, kitisztult fejjel elgondolkoztam azon, hogy miért is érintett meg ez a mondat ilyen mélyen. Valóban, egyszerű szülők tanult gyereke vagyok. Családom tagjai generációkon keresztül a földet művelték, aztán a mezőgazdaság presztízsének tönkretétele után szüleim úgy gondolták, hogy egyetlen gyereküknek tanulnia kell. Én meg tanultam. Elég jól. Kijártam, amit ki lehetett. Tanultam nyelveket. Nyertem versenyeket. Már-már kezdtem jól érezni magam a bőrömben, szüleim akaratlanul belémoltott kisebbrendűségű érzését kezdtem szép lassan kinőni. Aztán derült égből villámcsapásként megkapom egy kollégától, hogy én csak egy vidéki felkapaszkodott vagyok.

Azóta egy pár kérdés kavarog bennem. Vajon tényleg ennyire fontos még a XXI. században, hogy ki hova született? Teljesítménytől függetlenül? Vajon én is megbélyegzek másokat?

Egy pár évvel idősebben, ma már tudom: ez a bélyeg egész életemben el fog kísérni. A maradék született értelmiség, legyen az bármily csekély, mindig emlékeztetni fog rá, hogy honnan jövök. Hogy nekem nem a Goethe kötet esett a fejemre gyerekkoromban. De mára megtanultam elfogadni a származásom. És már büszkén vállalom, hogy honnan jöttem, és hova értem. Két diplomám van, megbecsülnek a szakmámban, folyékonyan beszélek két nyelvet. És engem nem nyomtak be a szüleim se iskolákba, se jól fizető állásokba.

Úgyhogy IGEN, én vidéki FELKAPASZKODOTT vagyok!  Csináld utánam, ha tudod!!!